A pirospozsgás Télapó alakjának különböző kultúrkörök hagyományaiból származó alakja fokozatosan alakult ki a keresztény ihletésű karácsonyi ünnepeknél. Legendás fehér szakállas, piros ruhás, csuklyás köpenyes, dundi külseje tulajdonképpen 1847-ben öltött alakot, Moritz von Schwind német festő és meseillusztrátor képzelete nyomán. Ez az a Télapó/Mikulás, akit ma ismerünk.
Az európai hagyományban a téli ünnepeknél nagyon régre visszavezethető története van egy ajándékozó figurának. Ez a képzeletbeli alak egyrészt szerencsét (ajándékot) hozó, másrészt büntető, démonikus lény. (’Fagy apó’, ’Tél apó’, ‘Frau Holle’, ‘Père Noël’.)
A skandináv kultúrkörben a téli napforduló központi figurája Yule (Yule Goat), Julbukk, Julbock, a leghíresebb változat pedig a lappföldi Joulupukki, akinek figurája egyértelműen azonosult a Télapó alakjával.
A „Hosszú Szakállú” mitológiai Odin is tovább él egy hagyományban, a német gyerekek Sleipnirnek, Odin lovának készítettek ki a csizmájukban a kémény mellé szalmát és répát, Odin pedig viszonzásul ajándékokat hagyott benne.
A magyar hagyományban a „miklósolás” Miklós napja tájékán történt, fiatal férfiak öltöztek démonnak, kifordított bundában, láncokat csörgetve járták a házakat.
A kereszténységben Mürai Szent Miklós életéről több történet is ismert, ezekből alakult ki a későbbi Mikulás alakjának legendája.
A szent Miklóst „lecserélő” Télapó kifejezés szélesebb körű elterjedése országunkban az 1950-es évekre datálható, amikor is szovjet mintára, Fagy apóra (Gyed Moroz) változott az elnevezés.
