Amennyiben a legegyszerűbben szeretnénk megfogalmazni, mi is az a kalligráfia, akkor talán a „szép, díszes, kézi” jelzőkkel tudnánk leginkább kifejezni. Maga szó a görög KALLOS, azaz „szépség” + GRAFOS, azaz „írás” szavakból tevődik össze.
Nemcsak az írást, hanem annak művészi fokú gyakorlását is kalligráfiának szokás nevezni. Kalligráfus az a személy, aki művészi értékkel, hivatásának választja a szépírást.
Az európai kezdetekkor a középkori szerzetesek iniciálékkal díszítették a bibliákat, és egészen a könyvnyomtatás feltalálásáig (Johann Gutenberg, 15. század) élte virágkorát. A szép kézírást manapság már csak a hivatásos kalligráfusok űzik, illetve csak jeles eseményekkor használjuk (diplomák, meghívók, esküvők, oklevelek stb).
Kelet-ázsiában az ecsettel írt jeleknek külön nevük van: a kínai írásjegyek neve hanzi, a japánoké kandzsi, a koreaiaké handzsa. Ezekben a régiókban az írás művészetének mély gyökerei és megbecsült művészei vannak.
A Közel-Keleten a kalligráfia nemcsak a művészet, hanem a filozófia, a vallás, az inspiráció része is. Mivel a muzulmán hit tiltja az emberábrázolást (bálványimádást), ezért csak kalligráfiával tudnak díszíteni. Az írásművészetnek már a kezdetektől misztikus jelentőséget tulajdonítottak.
A kőbe vagy fémbe vésett írásjegyek tanulmányozásával az epigráfia foglalkozik, az írás külalakjával és értelmezésével pedig a grafológia.
A képvers vagy kalligram olyan vers, amely nem csak értelmében, hanem kinézetében is kifejezi a költő mondanivalóját. A magyar neve, a képvers nagyon szépen leírja, hogy a szöveg és a kép együtt adja meg számunkra az élményt. Bár már az ókorban is készítettek kalligramot, ismertségét Guillaume Apollinaire munkásságának köszönhetjük:
La tour Eiffel című képverse
