Varratni megyek, felvarratom, kivarrták – a tetoválók és tetováltak világában ezek mindennapos kifejezések. De mi van akkor, ha a kifejezés tényleg majdnem szó szerint értendő, ha szándékosan olyan a tetoválás mintha varrva, pontosabban hímezve lenne.
Nem véletlen, hogy azonos szavakkal jellemezzük a tetoválást és a textil varrását:
a). a hagyományos tetoválógépek működése nagyon hasonló a varrógépéhez,
b). mindkettőt tűvel végzik,
c). mindkét esetben a cél, hogy nyomot hagyjunk a kiválasztott alapon/alanyon.
A hímzés klasszikus művészet, régészeti leletek alapján már az ókorban használták. Kivétel nélkül, a föld minden pontján alkalmazták, minden területen az adott népcsoport a saját motívumait fejlesztette ki.
Sírleletekben talált emlékek alapján az ókori Egyiptomban, Mezopotámiában, Kínában már jelentős mennyiségű hímzésről van bizonyítékunk. Az ókori Rómában már több fajtáját is ismerték, alkalmazták a szálszámolásos, laposöltéses és rátétes technikát is.
A középkori Európában főként kultikus és vallási darabokon használták – palástok, miseruhák, vallási és koronázási ünnepi textileken. Témáját tekintve domináltak a bibliai jelenetek képi megjelenítései, majd később megjelent az igény a világi felhasználásra is.
A népművészet egyik alapvető díszítési technikája, amely ellenállt a kor aktuális „divat” hímzéseinek.
A hímzés használata a 20. században megváltozott. Míg nagyszüleink még díszítettek vele, az új generáció már a mindennapjaiban használja.
Tetoválásként még élőbbé teheti a hagyomány ápolását, de generációs és nemzeti összetartozást is jelölhet. Ahogy a textilen, úgy a bőrön is képes átadni a gazdag szín, forma vagy motívum megjelenítését.
Tabata Muciño a mexikói tetoválóművész a hagyományos Mazatec, a Mayan, az Otomí, a Huichol és a Zapotec indián textilművészet motívumait és technikáit használja fel tetoválásaiban.
